Talán...

Mégiscsak kedvet kapok a naplóíráshoz? Óóóó, de hisz nem kell ahhoz nekem kedv, hiszen nagyon régóta naplózom életem, igaz, hellyel-közzel. Van gyorsírásal készült. Olyan klassz, csak én tudom elolvasni:), ez igazán titkos:) persze egy másik gyorsíró is el tudná, ha nem is könnyen, mert a gyorsírásban az a jó, hogy lehetővé tesz egyedi jelek alkalmazását, szóval más valaki gyorsírástudással rendelkező nem biztos, hogy annak olvasná az én rövidítésem, mint, aminek én azt szántam. Valójában olyan kivesző félben lévő tudomány ez már, hiszen hol használják még? Amikor én huszonévvel ezelőtt kikerültem az iskolából, már akkor sem használták munkahelyeken, pedig milyen jó kis találmány, de kiváltotta a diktafon, a főnökök arra diktálnak és arról írják le a titkárnők a leveleket.

De visszatérve a naplóíráshoz. Szóval több változata is létezik az én történelmemben, így igazán nem számítok kezdő naplóírónak. Szerintem minden embernek jót tenne, és én szoktam is javasolni olyanoknak, akik valamilyen lelki bajjal küzdenek, mert bizony segít, úgy is nevezhetjük kiírás, mert az ember ahogyan ezer módon kifejezheti örömét, bánatát, úgy naplóírással is megteheti ugyanezt. Tapasztalatom, hogy jót tesz. Mintahogy jót tesz a munkaterápia is, ha valami bántja az embert, vagy csak ki akar adni magából valami kis felgyülemlet feszültséget, hihetetlen csodákra képes a munka, az alkotás. És nem utolsó a sorban, megússzuk azt a nem mindig célravezető megoldást, hogy barátainknak, családtagjainknak "sírjuk el" esetleges bánatunk. Na persze nem komoly és menthetetlen problémákra gondolok itt, inkább csak bosszantó apróságokra, de ezekkel is feleslegesen húzzuk le a másik kedvét és a sajátunkon sem igazán segít.

A legjobb, ha az ember saját magát pakolja helyre, a legjobb pszichológusa az embernek önmaga. Ezzel persze nem akarom leszólni pszichológusokat, általánosítani sem akarok, mert nekem is vannak köztük barátaim is, akik mind nagyszerű emberek, sajnos agyonterhelve munkával, mert bizony nagyon beteg a társadalom. Ez szomorú, de segíteni először az egyénnek kell önmagán. És ehhez a legelső lépés az volna, ha változtatna a nagytöbbség, például a televízióhoz fűződő viszonyán. Ezt már sok helyütt elmondtam, itt most nem is fogom ragozni különösebben. Akinek szól úgyis érti, aki meg nem, háááát... De persze a tévét sem akarom egyértelműen felelőssé tenni amiatt, amit mi emberek 'tolunk el'. Csak valahogy meg kellene találni a középutat és azon haladni. Ja? és persze előre, ha lehet ne hátra. Bár épp most találtam egy internetes oldalon erről a kérdéskörről egy nagyon elgondolkodtató tanulságot, mert hiszen merre van az előre? és merre a hátra? Ki dönti el és mi alapján, hogy melyik a helyes út? S vajon mindenkinek ugyanazon az úton kell végighaladni? Ez ugyebár képtelenség.

Sok minden történt mostanában, ami különböző kérdéseket vet fel. Például hogyan lehetséges, hogy egy barátságba nem fér bele, ha az ember megmondja, az ominózus barátnak, hogy mi a véleménye vitás esetekben. Az ilyen "barátság", véleményem szerint nem barátság. Egy darabig együtt mentünk valami miatt az ÚTON, de aztán egy kereszteződésnél neki más irányt szabott a Sors. A lényeg, hogy ez számomra arra is rávilágít, illetve most méginkább előtérbe hozta ezt a dolgot, hogy bizony mindig arra a bizonyos belső sugallatra kell hallgatni, nevezzük bárhogyan, a lelkiismeret szavának, vagy az isteni önvaló tanácsának, avagy az őrangyalaink suttogásának, ez az erdmény szempontjából gyakorlatilag mindegy. Csak halljuk meg ezt a hangot, ne engedjük el a fülünk mellett, mert mindenből ezen a kerek, vagy szögletes világon TANULNUNK KELL!